"Azután elmondta Midora, hogy a Föld nevű szolaszit tényleg mintegy hatvanezer éve vizsgálja ő maga, mert ez a kérdés érdekelte, és sejtette, hogy ott valami baj van. A Föld szervei: hegyek, tüzek, vizek egy ideig szépen fejlődtek. Egy időben aztán sajnálkozva vette észre, hogy nagy mennyiségű, egészen apró doszire támadt egyik hajlásában. (Mikor kérdezősködtem, pontosan meghatározta Midore ezt a helyet, s én a Gangesz és Eufrát vidékét ismertem meg szavaiból.) Valószínűleg kevés hő és villamosság volt azon a helyen. (Mert tudnom kell, hogy a hő és villamosság, fény és hang ugyanaz a szolaszinak, ami nekünk a vér.) A betegség rohamosan terjedt, és lassanként ellepte azt az egész területet, amit én Ázsiának, ő a Föld hasának nevez. Abban az időben a Föld nevű szolaszi még elég egészséges volt ahhoz, hogy hangokban érintkezhetett vele: panaszkodott is betegsége miatt és ő, Midore, azt a tanácsot adta neki, hogy a beteg helyre bocsásson egy kis meleget, mert csakhamar felismerték mind a ketten, hogy a doszire igen nyomorult és tehetetlen élősdi, akit alig néhány foknyi hőemelkedés, alig nyolcvan, száz fok megöl, elpusztít.

...

Midore aztán megjegyezte, hogy a gyógykezelésnek ezt a módját idővel abbahagyta. Rájött ugyanis, hogy nincsen rá semmi szükség: a doszire, ismétli, betegség lévén, mely önmagát pusztítja annak a szervnek segítségével, ami rendesen az állat felső részében, fejében székel, s amit én ösztönnek neveztem. Legjobb tehát, ha bevárjuk, míg a betegség önmagától lefolyik: bevárjuk, míg a doszirék elborítják az egész Földet és testi értelemben, teljesen kifejlődnek; ekkor, tapasztalás szerint, az ösztön szerve úgyis elvégzi a többit: a doszirék megtámadják egymást, egymásban önmagukat, s megindul a pusztulás, kezdődik a betegség halála."

1916

Z